Zenei nagyhatalomnak tudhattuk magunkat, ám a dicső státusok is megszűnhetnek, amennyiben nem törődnek a fenntartásukkal. Ha nem igyekszünk feléleszteni a régebben talán már untig emlegetett Kodály-módszert, akkor lassan a japánoktól vagy a németektől kell visszatanulnunk a fortélyokat. Pedig egy korabeli kutatás szerint a hajdani ének-zenei oktatás a diákok intelligenciáját és ezzel összefüggésben szocializációját is fejlesztette.

    
A gyermeküknek általános iskolát választó szülők manapság inkább a sok intézmény által ígért idegen nyelvi képzést részesítik előnyben. Az ének-zenei osztályokban hangszeres oktatást nem mer kötelezővé tenni az iskolavezetés, nehogy a megemelkedett követelmények nyomán elnéptelenedjen a tagozat. Ha valaki mégis olyan különc, hogy a divatos küzdősportok, hipp-hopp tanfolyamok vagy a tengerentúlról importált tanulásmódszertani kurzusok helyett-mellett hegedülni, zongorázni, gitározni (és sorolhatnánk a hangszereket) szeretne tanulni különóra keretében, akkor egyre emelkedő tandíjakra számíthat, mivel az országos átlag szerinti csökkenő érdeklődés a támogatások szűkítését vonta maga után. Valójában a zenetanárok zöme is szívesebben „szakosodik” a muzsikusnak készülő elit növendékekre, semmint a hobbiból muzsikálókra. Figyelmen kívül hagyják a logikát: minél szűkebb körből jönnek a tanítványok, annál kisebb az esély lappangó tehetség felfedezésére.

Ezt támasztják alá Laczó Zoltán szavai, aki a Zeneakadémián négy évtizedig zenepedagógiát és -pszichológiát oktatott, mert miután orgonista karrierje sérülés következtében derékba tört, kevesellte a karvezetés szakot, elvégezte a pszichológiai fakultást is. Később csatlakozott az intenzív zenei nevelés képességfejlesztő, személyiségformáló hatását és szociológiai vonatkozásait vizsgálókhoz. Az efféle kutatásokat ösztönözte, hogy már a zenei tagozatok indulását követő harmadik évben feltűnt: az oda járó gyerekek egy csomó más feladatot is jobban teljesítenek társaiknál.

A nemzetközi zenepszichológiai úttörőjének, Carl Seashore-nak a módszeréből indult ki Laczó Zoltán. Az amerikai tudós a múlt század elején a világszerte kiválasztott húszezer kísérleti alany adatai alapján életkori sávok szerint zenei felkészültségi átlagot állított fel. A magyar eredmények kimutatására Laczó Zoltán három olyan fővárosi iskolát szemelt ki, amelyekben volt ének-zenei tagozat: egy lágymányosit, egy VI. kerületit és egyet az Ikarus gyár munkáskörnyezetéből. Arra jutott, hogy a normál osztályokban a diákok vagy nem érik el a Seashore-átlagot, vagy éppen csak megütik azt a mércét. A zenei osztályok azonban több Seashore-évvel előbbre jártak korosztályuk nemzetközi képviselőinél.

„Önök nem is sejtik, milyen marsallbot van a kezükben!” – idézi fel beszélgetőtársam azt a meghökkenést, amelyet Mérei Ferencnél tapasztalt, amikor egy ízben megmutatta neki kísérlete számadatait. – „Ha tudniillik az intenzív zenei neveléssel befolyásolni tudják az intelligenciát, ami szocializációs kérdés, akkor Önök a szocializációt is képesek felgyorsítani” – vonta le a következtetést a pszichológus, akinek Gyermeklélektan című kötete máig sem veszített időszerűségéből.

„Oktatáspolitikai jelentősége volt a hatvanas évekre virágba boruló zenetagozatos mozgalomnak” – mondja Laczó Zoltán arról a Kodály-módszerről, amely 1953-ban Kecskemétről, a Kodály követőjeként ismert Szentkirályi Márta kezdeményezésére indult útjára. – „Politikai és ideológiai gátakat lépett át ez a metódus. Akkoriban a nivellálás divatja járta a pedagógiában: a gyengéket fel kellett húzni az átlagos szintre, a kiemelkedők pedig hadd csússzanak vissza a középszerbe. Kodály a demokrácia jegyében hirdette meg programját, mondván: legyen a zene mindenkié, és módszere végül a tehetséggondozást lendítette fel. Amikor ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy az intenzív zenei nevelés jótékony hatása az élet minden területére kivetül, a leleményes szülők kapcsolatrendszerüket vagy anyagi lehetőségeiket mozgósítva bármi áron bepasszírozták gyermeküket a zenei tagozatra. Ez fellazította a különbségek kiegyenlítésével mindenkit azonos szintre hozó nevelési elvet.

A Kodály-életmű főbástyájának tekinti beszélgetőpartnerem az ének-zenei tagozatos iskolaformációt, amelynek szociológiai értékét – bár összehasonlíthatatlannak látszik, mégis megkockáztatja – a Psalmus Hungaricus esztétikai értékével hajlamos összehasonlítani.

„Emiatt váltunk zenei nagyhatalommá” – összegzi a pedagógus az eddigieket. – „Az eredmények nyomán úgy ívelt fölfelé a magyar zeneoktatás híre, mint a rakéta. Aztán a rendszerváltás után lassanként elfogyott az üzemanyaga. Mostanra leszálló ágban van, és nemsokára hatalmas koppanással fog földet érni. Miközben mások, a japánok, a németek megtanulták tőlünk, és sikerrel alkalmazzák a Kodály-módszert. Mi pedig mintha azokhoz a déli európai uniós tagállamokhoz közelítenénk, amelyekben alsó tagozatban nincs énekóra. A görögöknél még felsőben sincs.

„A pedagógia Magyarországon története legnagyobb zavarát éli át: igényt tart a gyerekek kreativitására, de a poroszos módszer az alkotókészség kibontakoztatása ellen hat - keresi az itthoni visszalépés okát Laczó Zoltán. Úgy véli, hogy tantárgyi keretekben, ahol csak lehet, meg kellene adni a választás szabadságát a gyerekeknek, hátha kissé el lehet csalni őket a képernyő elől.

„Korunk legnagyobb nevelési problémáját jelenti a következmények nélküli világba vezető világháló. A céltalan szörfölés szétveri a koncentrációs képességet, holott az ismeretszerzés figyelem-összpontosítást követel. A technikai fejlődés kiváltotta pszichés hatás sajátosan állja útját az oktatási szándéknak.”


Kép: Szergej Vinogradov (1869–1938)