Az antikvitásban a kalászos szűz-anyaistennővel, Perszephoné–Démétérrel (latin Proserpina–Ceres) azonosították. Démétér volt a csillagkép és hónap olümposzi védnöke. Egyiptomban a gabona-napisten Ozirisz nővér-felesége, Ízisz égi képmása volt. Örökösük a keresztény Szűzanya, Mária lett.

A katolikus naptárban ez idő tájt egymást érik a Mária-ünnepek: Havi Boldogasszony (aug. 15.), Kisasszony napja (szept. 8.), Mária szent neve (szept. 12.), Hétfájdalmú Szűzanya (szept. 15.), Fogolykiváltó Mária (szept. 24.). A népi vallásosságban az „arató Szűz” alakja eggyé forrott Máriáéval, ennek korábban már láttuk példáit.

A Szűz (Virgo) csillagkép legfényesebb csillaga a nappálya szomszédságában pislogó Spica („Kalász”). A mezopotámiai eredetű elnevezés abból az időből származik, amikor a kalász beérését az égi Kalász aranyba, fénybe öltözése jelezte.

A név régiségére vall, hogy a kalászos Szűz már a klasszikus ókorban sem felelt meg jelzői szerepének, annak ellenére, hogy a civilizáció centruma is közben lassan északra tolódott, amivel az aratás időpontja is későbbre került, követve az őszpont felé mozduló csillagképet.

Valamikor a közel-keleti „neolitikus forradalom” idején, az i.e. 7–5. évezredben adhatott jelt a Kalász az aratás megkezdésére. A legrégibb olyan ábrázolások, amelyeken a „szűzanya” látható a méhéből sarjadzó kalásszal, vagy sugaras hajú nap-, illetve kalászgyermekkel, amint épp a világra szüli, vagy közösül véle, ennek a korszaknak a végéről maradtak fenn.

Erre az időre „emlékszik” vissza Vergilius IV. eclogájában, amikor a sarlós Saturnus aranykorát, a Szűz uralmát énekli, és visszatértét jósolja meg (amiért is a keresztény utókor „tiszteletbeli kereszténynek” tekintette).

Forrás: OSZK/Jeles napok